Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Történetek

Néhány történet...a szeretetről,barátságról,szerelemről...és még sok minden másról!!

A szeretet virága

- Apám!
- Mi az, édes kincsem?
- Mondasz egy mesét?
- Igen. Melyiket? A gyémántrétet? Vagy a furcsa gyűlést?
-Ne. Most mondj mást. Amelyiket még nem hallottam!
- No jó, hát idehallgass!
Volt egyszer régen egy szép és jó kislány. Négy testvér közül ő volt a legkisebb. Úgy hívták, mint téged.
- Édes kincsemnek?
- Nem téged Magduskának hívnak, őt is úgy hívták. Ott játszadozott a szőnyegen a babáival. Rakosgatta az apró bútorokat, uzsonnához terített, aztán kínálgatta, hogy egyenek, vegyenek. De a babák nem mozdultak, nem ettek, és Magduska elgondolta, hogy milyen jó, hogy nem esznek, mert ha enni akarnának, hát ő nem tudná etetni őket. Az edényekben csak színes gipszből készült ételek vannak, s attól még talán eltalálnák rontani a gyomrukat.
Aztán megunta és összeszedte a játékokat, berakta a játékszekrénybe, és mint, aki jól végezte dolgát, leült az asztal mellé, ahol testvérei kézimunkáztak. Tinka dívánpárnát, Böske tálcaterítőt, Ilonka asztalfutót hímezett. Mind tudtak már kézimunkázni, mert nagyok voltak, nem úgy, mint Magduska, aki még iskolába se járt. Hosszan elnézte őket, majd Tinka megszólalt:
- Magduska ne szólj az édesmamának ezekről a kézimunkákról! Érted? Ezek mind neki készülnek meglepetésül karácsonyra.
- Hát a karácsonyi ajándékot nem az angyal hozza?
- De igen, az angyal hozza. Mi elkészítjük és odaadjuk az angyalnak és az angyal elhozza édesmamának karácsonyra.
Magduska okos kislány volt megígérte, és meg is tartotta a szavát. De folyton azon törte a fejét, hogy ő mivel lepje meg édesmamát? Pénze nincs, hogyan is lehetne, mikor még iskolába se jár. Sokáig gondolkodott végül elálmosodott, s hogy el ne aludjon vacsora előtt Böske játszani kezdett vele. De Magduskának nem volt kedve játszani. Amint kiment szeméből az álom, eszébe jutott, hogy ő is szerez valami meglepetést karácsonyra, csak azt nem tudta, mi legyen a meglepetés.
Vacsora után mindjárt lefeküdt és eszébe jutott, hogy ő elmegy az erdőbe, mint hallotta a mesében, és szed sok-sok virágot. Úgy meg volt elégedve ezzel a szép gondolattal, hogy nem is törte tovább a fejét, hanem elaludt.
Másnap reggel arra ébredt, hogy künn minden fehér. Az éjjel nagy hó hullott, és a felkelő nap sugarai úgy csillogtak a havon, mintha ezernyi apró csillag hullott volna le az égről.
Ijedten kapta föl a fejét. Eszébe jutott a virág. Mi lesz a virággal? Honnan szedi, hiszen a hó eltemette a virágokat. Nem, nem, az nem lehet. Az erdő sűrű, a nagy fák felfogják a havat, s ott a földön nincsen hó - gondolta magában.
Reggeli után felöltözött, egy észrevétlen percben kiosont az ajtón, s futott, futott, míg a mesebeli erdőbe nem ért. A fák ágai tele voltak hóval, a madarak, pillangók és a virágok mind eltűntek és a földre vastag hószőnyeg volt terítve. Ide-oda nézett, de bizony egy árva virágot se látott. Aztán ment, mendegélt, kereste a virágokat, amíg el nem fáradt. Akkor leült egy nagy fa kiálló gyökerére. Elgondolkodott, hogy mit is tett. Búcsúzatlanul elszökött hazulról, aztán hiába futkosott, nem talált virágot. Pedig nem is egy szál, hanem egy egész bokréta kell és kell - mondogatta magában. Akárhonnan, de neki virág kell, amit ő odaad az angyalnak, hogy hozza el karácsonyra az ő szüleinek. Ha kipiheni fáradtságát, ismét keresni kezdi.
Így gondolkozott Magduska, mikor valami különös kopogást hallott. Körülnézett, hát egy kis törpét látott. Nagy zöld, penészes bajusza, szakálla volt neki, majdnem a földig ért. Barna ruhája, mintha cseresznyefa kéregből lett volna készítve. Orra, arca a hidegtől piros volt. De azért nem volt ijesztő, igen barátságos bácsi volt.
- Ki vagy te, kis bácsi? - kérdezte Magduska.
- Én vagyok az erdei virágok kertésze - szólt a törpe.
- No, bácsi, akkor éppen jó helyen járok - mondta Magduska. - Virágot keresek, s nekem egy olyan nagy bokréta kell belőle, amelyet elbírok.
- Az ugyan bajos lesz. Most télen mind elaltattam őket, és téli álmukat alusszák.
- Bácsi! Hát akkor te most miért jöttél ki a házadból?
-Kijöttem és körülnézek birodalmamban, hogy a napsugárka nem csalogatja-e ki, valamelyik bohó virágomat. Mert ha kicsalogatja, ebben a téli időben elpusztul szegényke.
- Hát akkor én hol kapok virágot? Akarom, erősen akarom és meg is fogom szerezni a virágot, mert én azzal szeretnék apának és anyának örömet szerezni karácsonyra.
- Nagyon akarod, Magduska?
- Nagyon! Erdei virágok kertésze kérlek, segíts!
A törpe megvakarta a füle tövét és elgondolkozott. Sokáig gondolkozott. Majd felemelte fejét, végigsimogatta zöldpenészes szakállát és Magduskához lépett.
- Nagy bokrétát nem adhatok, de várj, mindjárt visszajövök és hozok valamit.
Azzal elszaladt. De alig tűnt el, mindjárt vissza is jött. A kezében hozott egy zöld szárú, zöld bimbót.
- Nesze, Magduska! De sietve tedd a ruhád alá a szívedre, nehogy a hidegben elpusztuljon. Vidd haza, és tartsd a szíved fölött. Ott majd meg fog nőni, ki fog virágozni ez a kis bimbó és szebb, jobb karácsonyi meglepetést nem is szerezhetnél szüleidnek, mint ezt az egy szál gyönyörű szép virágot.
Magduska illedelmesen megköszönte a kis bimbót, és a szíve fölé tette. Majd elbúcsúzott a törpétől és hazafelé indult.
- Magduska, állj meg! - kiáltott utána a törpe. - Még egyet mondok neked, de jól fogadd meg a tanácsomat! Nem elég, hogy a szíveden felneveled és karácsonykor átadod a szüleidnek ezt a virágot. Ezután is neked kell gondoznod és meglátod, amíg élsz, az is élni fog, soha el nem hervad.
- Nem felejtem el, és köszönöm - szólt, és sietett haza.
Dél lett mire hazaért. Szülei a sok dolog között nem vették észre, hogy nem volt otthon. Letette a télikabátját, nem szólt semmit, csak játszott, míg ebédelni nem hívták. A virágról sem szólt, nem is nézte, csak érezte, hogy nő.
Napról-napra nagyobb lett a bimbó, egyszer csak kezdett kinyílni. Ő pedig minden reggel, minden este várta, hogy mikor száll el ott egy angyal, akire reá a bízza az ő gyönyörű karácsonyi ajándékát.
Egy este leeresztették az ablakok függönyeit, hogy az angyal zavartalanul hozhassa el a karácsonyfát. Magduskának eszébe jutott, amit még a törpe mondott:
- De ha nem látsz egy angyalt se, az se baj, te még szebb és jobb vagy az angyaloknál, add oda te magad ezt a virágot.
Megszólalt az ezüstcsengő. Magduskáék az izgalomtól, a boldogságtól sugárzó arccal nyitottak be a szalonba. Ott találták a gyönyörű karácsonyfát, melyen sok apró, színes gyertya lobogott, s melyet sok csillogó dísz, cukor, dió, sütemény díszített. A meglepetés első perceiben szóhoz se tudott jutni. Nézte a sok ajándékot, játékot, könyvet, amit az angyal hozott. Majd megpillantotta a karácsonyfa alatt testvérei ajándékait, s arra gondolt, hogy testvérei ügyesebbek voltak, találkoztak az angyallal. Csak ő egyedül nem tudta az ő virágját az angyalokhoz juttatni. Ismét eszébe jutottak a törpe szavai.
Magduska kapott egy újabb fésülhető hajas babát, képeskönyvet, meséskönyvet, varródobozt és egy labdát, aminek kimodhatatlanul örült.
Aztán szülei meggyönyörködték a szép kézimunkákat, és össze-vissza csókolták Tinkát, Böskét és Ilonkát.
Magduska hirtelen szüleihez szaladt.
- Én is hoztam nektek valamit, itt van , ezt a szép piros virágot. Az erdőn adta egy zöldpenészes szakállú törpe, az erdei virágok kertésze, amikor nektek karácsonyra virágot kerestem. Akkor még csak zöld kis bimbó volt és a szívemen gondoztam. Nem találtam angyalt, akinek átadjam, hát elhoztam karácsonyestére én magam. Kereste, tapogatta szívén a ruhácskája alatt, majd sírva fakadt és mamáját átölelve elmondta, hogy a törpe mit mondott.
- Folyton itt éreztem a szívemen, az előbb is itt volt, de most nem találom. Vajon hová lett?
Keservesen sírt, de szülei megnyugtatták.
- Ne keresd, már megkaptuk. Elhoztad te magad az angyal helyett, mert te még szebb és jobb vagy az angyaloknál.
És őt is össze.vissza csókolták a virágért.
- Csakhogy megkaptátok! Azt hittem elveszítettem.
-Tudjátok, hogy hívják ezt a gyönyörű, szép piros virágot? - szólt a mamájuk. - A szeretet virágának. És ez a virág sohasem hervad el, ha jól gondozzák. Én ismerem és apa is ismeri, s ismeri minden jó ember, aki szereti az övéit.
Aztán jól ápolták és gondozták, és gondozzák ma is. Éppen olyan friss most is, mint volt karácsonyestén.
- Te láttad apám?
- Nem, nem láttam, de azt tudom, hogy van. Neked is van ilyen virágod, nekem is, tudom. Te is tudod. Amikor egyszer mondtam neked, csak úgy tréfából, hogy nem szeretlek, ugyebár azt mondottad:
- De szeretsz, apám!
- Honnan tudod? - kérdeztem én -, mire te rövid gondolkodás után azt felelted:
- Érzem!
No, látod, a szeretet virága is ilyen, nem látjuk a szemünkkel, de tudjuk, hogy van, érezzük.

A játékmackó

Napokig vádolta magát. Nem értette, mit ronthatott el, mit csinálhatott rosszul, amiért az ágyról a sarokba dobták. Ő mindig ugyanúgy viselkedett. Meghallgatta a kislány érdekes vagy épp haszontalan történeteit, könnyeket szárított fel, mosolyokat csalt az arcára, éjjel pedig szorosan ölelve védte álmát. Mégis száműzve lett. Végignézett magán. Kopott szőr, bal karja majd leszakadva, a szemei sem fényesek már, mint fiatal korában. Végül is ő megértette a kislányt, hogy így már nem kellett neki. Egy nap új lakót kapott a szoba. Egy másik játékmackót, akinek még selymes, puha volt a szőre, hozott haza a kislány és rögtön az ágyába fektette. A játékmackó a sarokban sírt. Mérges volt, hogy a kislány ilyen hamar elfelejtette őt, és talált mást helyette. Hiányoztak neki a közös emlékek, a közös álmok.
Azóta évek teltek el. Már kész nő lakik abban a szobában, akinek számos mackója van. Az évek során kapott kicsit és nagyot, fehéret és barnát. Voltak, melyek néhány hét után eltűntek, de vannak, akik évek óta hű társai. És igen, ma már a kis kopott játékmackó is ott csücsül a többiekkel. Lehet, ütött-kopott és régi, de pont ettől értékes. Kitartott akkor is, mikor nem kellett és, amikor a kislány újra kezébe vette ő csak ölelésre vágyott, nem vádolta a történtek miatt, nem haragudott. Talán azért, mert ő csak egy játékmackó, aki szeretni akar.

 

 

Anyuci jobban tudja

Egy egyetemista srác meghívja ebédre az anyját az albérletbe, ahol lakik. Az ebédnél ott van a fiú lakótársa is, egy gyönyörű lány. Az anya folyton ezt a lányt figyeli, és gyanítja, hogy valami viszonyuk is lehet.
Amikor vége az ebédnek már egész biztos benne, hogy több van közöttük mint egyszerű szobatársi kapcsolat.
A srác szinte olvas anyja gondolataiban:
- Hidd el anya, tudom mire gondolsz, de nincs közöttünk a világon semmi, mi csak lakótársak vagyunk!
Kb. egy hétre rá a lány gyanakvóan megy a sráchoz:
- Egy hete, mióta az anyád itt járt, nem találom a szép ezüst merőkanalat...
- Nem tudom elhinni, hogy ő lett volna, de azért most írok neki egy levelet, csak hogy biztos legyek benne.
Így a fiú leül az asztalhoz és írja a levelet:
"Kedves Anya!
Nem mondom, hogy te vitted volna el az ezüst merőkanalat a lakásunkból, és azt sem mondom hogy nem te voltál. De tény, hogy hiányzik azóta, hogy te itt jártál ebédelni."
Néhány napra rá megérkezik az anyja válasza:
"Kedves Fiam!
Nem mondom, hogy te lefeküdnél azzal a lánnyal, de azt sem mondom hogy nem. De tény, hogy ha ő a saját ágyában aludna, akkor mostanra már régen megtalálta volna azt a merőkanalat.
Anyád"

A felejtés

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.
S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.
Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.
Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.
Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.
S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.
Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.
Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

A tökéletes szív

Egy átlagos napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyűlt össze körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Egyáltalán nem volt hibája a szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dícsérgette önmagát.
Egyszercsak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:
- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...
Az összegyűlt tömeg az öreget kezdte figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni?! Össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótólták, csak a fájó seb látszott.
- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.
A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.
- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.
Látod...Minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet miliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot vállalsz. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis, azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.
A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéböl és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.
Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

EGY  SZÖSZI  NAPLÓJA

Szeptember 1.
Most naplót írok. Szerettem volna ideírni, hogy mikor kezdtem bele, de hiába kérdezgetem már reggel óta az emberektől, hogy hány óra van, mindig mindenki mást mond! Úgyhogy csak annyit mondhatok, hogy a sárga színű kör nemrég ment le, és felment az ezüst színű. (Beesteledett - a szerk.) Bár hétfő van, jól telt a napom. Egész reggel egy jó viccen röhögtem, aminek végre leesett a poénja. A Béla mesélte pénteken. Kicsit fáradt voltam, mert tegnap videót néztünk. Már eleve későn kezdtünk bele, mert tök sokáig tartott összeszedni 19 embert, meg alig fértünk el a lakásban. De muszáj volt ez, mert a filmre rá volt írva, hogy 18 alatt nem ajánlott.
Szeptember 4.
Ma vezetni tanultam. Amikor beültem az autóba, nagyon felháborodtam, mert ott 3 pedál volt, nekem meg 2 lábam van. Ma kiderült, hogy terhes vagyok. Ikreket várok. Ezt onnan tudom, hogy két terhességi tesztet vettem és mind a kettő pozitív lett. Nem is volt olyan gáz a terhességi teszt, azt hittem, hogy nehezek lesznek a kérdések.
Szeptember 11.
Ma a férjem otthon hagyta a mobilját. Felhívtam őt, de csak a hangposta
jelentkezett. Hagytam neki üzenetet, hogy jöjjön haza a mobilért. A mai nap csupa bosszúság ért. Egyrészt 3 órát álltam a mozgólépcsőn, mert áramszünet volt a plázában. Aztán amikor a főnök hivatott, nem tudtam bemenni. Ugyanis ki volt írva az ajtóra, hogy "HÚZNI". Én mondtam is, hogy "húúú", de az ajtó nem nyílt ki.
Szeptember 16.
Borzasztó! A barátnőmet, aki szintén világos hajszínű, megcsalta a pasija. Szegény, amikor le akarta lőni a fickót, annyira elérzékenyült, hogy a fegyvert saját magára fogta. A fazon mondta neki,hogy ne lőjön, mire azt válaszolta: nyugi, te leszel a következő. De aztán mégse halt meg, inkább beiratkozott egy reinkarnációs tanfolyamra. - Egy vagyonba került, de hát egyszer élünk! - mondta.
Szeptember 25.
Ma kaptam ajándékba két vasgolyót, de az egyik elveszett,a másikat meg elrontottam. Sajnos a kifestőimet már mind kiszíneztem, ezért a férjem adott egy lapot, aminek mind a két oldalára rá volt írva:"Fordíts!" Ezzel elment a délután.
Szeptember 30.
Ma akartam venni egy miniszoknyát, de az eladó közölte, hogy az egy öv. Megkérdezte az egyik ismerősöm, hogy: - Mennyi az évi fizetése? - Sajnos,nem ismerek semmiféle Évit. Ma egyébként akartam névjegykártyát csináltatni. A pasas a boltban mutatott egy csomó mintát, de nem jó, mert nekem olyan kéne, amin az én nevem van.
Október 1.
Már egy hónapja írom a naplómat. Gyötör a kíváncsiság, hogy vajon érdekli-e az embereket egy szöszi naplója? Amíg ez kiderül, addig elkezdem kiszínezni a vadiúj kifestőmet.

A hét angyal

Fáradtan ült Magduska a díván szegletében. De most már nyugodtan pihenhetett. Közel van karácsonyest, alig néhány óra múlva itt az angyal, elhozza a várva-várt karácsonyfát, és azt a sok-sok szép ajándékot, amiért imádkozott rendes esti imája után.
Vajon elhozza az angyal, amiket ő kért? Vajon hoz-e egyáltalán karácsonyfát? - csupa kérdések voltak Magduska eszében, hát természetes, hogy elaludt, mert bizony igen fáradt volt. Napok óta idegesen varrogatott, hímzett, dolgozott. De csak úgy titokban.
Édesmama kérdezte néha:
- Magduskám, mit varrsz?
- A babámnak új ruhákat a karácsonyi ünnepre - felelte sietve és elfordította bozontos fejecskéjét, nehogy édesmama meglássa, hogy füle hegyéig elpirult a hazugságtól.
De bizony már így van. Karácsony előtt sokan vannak, akik nem mondanak igazat, ami hazugság ugyan - de az ártatlan hazugság, inkább füllentés az, amit ilyenkor elkövetnek. Ha kérdenék:
- Mit varrsz, Magduskám? - csak nem állhat elő ezzel:
- Miért kérded édesmamám? Nem hazudhatok, hát inkább megmondom, hogy valami meglepetés készül neked, apámnak meg Zsombornak, meg másoknak, aki nekem kedves.
De végre nem kell dugdosnia a kézimunkákat. Ma délután elkészült és eltette, hogy estefelé, ha az angyalkával találkozik, odaadja, hogy hozza el a szép karácsonyfával együtt az ő kedves ajándékait. Biztos helyen van minden, a fő most, hogy az angyallal találkozzék.
Emiatti gondjaiba merülten ült Magduska az ebédlőben a díván sarkában. Nagyokat ásított, és egyszerre csak azt veszi észre, hogy az ablaknál mozog valami.
- Ki az? - kérdezte gyorsan.
- Pszt! Mi vagyunk!
- Kik? - és fölugrott.
- Hallgass, Magduskám! - szólt egy piros képű kis angyalka -, még meghallja valaki.
- Drága kis angyalka! Kérlek, tégy nekem egy szívességet.
- Szívesen, Magduskám!
- Nézd, ezt a kis hímzett takarót édesmamának, ezt az óratartót édesapának, ezeket a monogramos zsebkendőket Zsomborkának, az én hét ördög öcsikémnek hímeztem. Légy oly kedves, tedd a karácsonyfa alá, hozd el helyettem az én kedveseimnek.
- Megteszem. Nem egyedül, hanem együtt. Mert nem csak én hozom egyedül a karácsonyi meglepetéseket.
- Persze, persze - szólt Magduska és meglepetten nézett körül -, hiszen én most veszem észre, hogy itt mi többen is vagyunk.
- Bizony vagyunk.
- Nem is találkoztunk eddig.
- Az nem baj, most megismerkedünk - felelte az egyik angyalka. Én vagyok a Gyöngédség. Most is azt mondod, hogy nem találkoztunk?
- Persze, hogy találkoztunk. De hányszor!
- No, ugye? Csak nem láttál, mert láthatatlan vagyok, de azért jelen vagyok minden ember szívében, aki érez és szeret. De hadd mutassam be a testvéreimet, mert csak ma este láthatsz minket, bár máskor is körülötted vagyunk. Tehát az a fehér ruhás barátnőm az Ártatlanság.
- Pá, édes Magduskám - szólt a fehér ruhás angyalka. Én nélkülem nincs a családnak kellemes karácsonyestéje.
- És te, rózsaszínruhás angyalka? Mi a neved?
- Én vagyok a Szeretet.
- Szeretet? Óh, mily kedves a neved. Ugye találkoztunk mi már?
-Hogyne - nélkülem nem lehet szent karácsony. De máskor is itt vagyok köztetek, de nem láttok, csak érzitek jelenlétemet. Te is azért láthatsz minket, mert testvérünk vagy ma estére.
- Édes kis Szeretet, rendben van minden? - kérdezte egy aranyruhás angyalka.
- Igen, de Magduska téged is meg szeretne ismerni.
-Hogy hívnak, édes kis angyal? - kérdezte a kislány.
-Én vagyok a Gondosság - szólt az aranyruhás angyalka. Az én tisztem, hogy vigyázzak rátok, és legyen minden, amire szükség van.
- Ma estére?
- Nemcsak. Máskor is. Nélkülem nincs semmi. Minden lépésetekre vigyázok az életben, én mondom meg, mi helyes és mi helytelen. Segítek a mamának a háztartást vezetni. Én vigyázok a rendre, mert ha felbomlik a rend vége a családnak, a boldogságnak. Téged is sokszor figyelmeztetlek, hogy tanulni kell, hogy pakolj össze magad után, hogy ne keveredjen el semmid.
- Köszönöm, édes Gondosság - és megölelte Magduska.
- Testvérkék! Jertek ide! Gyorsan siessetek! Mit látok itt?
- Mit látsz? - szólt Magduska egy kék ruhás angyalhoz.
- A te szép kézimunkáidat - szólt a kis angyal.
- A hangod nagyon ismerős nekem, a szívembe csendül. Mondd, hogy hívnak?
- Én vagyok a Figyelem.
- Emlékszem, drága kis angyal reád. Veled sokszor beszélgettem gondolatban arról, hogy mivel lepjem meg a szüleimet és a kistestvéremet.
- Emlékszem - szólt mosolyogva Figyelem.
- Ugye azért tanácsoltad, hogy hímzett takarót adjak édesmamának, mert hiszen neki van már ilyesmi?
- Persze. De ez egy újabb darab. Ilyesmi lehet, de ilyen nem.
- Vagy édesapának ezt az óratartót az éjjeliszekrényre.
- Ugye azért mégiscsak jobb, mintha a megtakarított pénzedet adtad volna?
- Ne nevess, drága kis Figyelem! Azt hittem, ha édesapámnak a pénzecskémet küldöm karácsonyra, segítek az ő gondjain. Köszönöm figyelmeztetésed. Most már belátom helytelenül gondolkodtam, édesapának nem lett volna elég az én aprópénzem még a ma esti vacsorára sem.
- Na, és Zsomborkának talán jó lett volna, amit adni készültél?
- Ó, jaj! Ne szégyeníts meg engem, drága Figyelem!
- Ne aggódj, Magduska! A te eltörött babád nem lett volna kellemes meglepetés Zsombornak. Fiúnak
különben sem kell baba, és még hozzá az, amivel te már nem játszol, mert meg van rongálva. Ne felejtsd el, hogy sohasem szabad olyant ajándékozni, ami nekünk fölösleges, amit nem tudunk használni, mert már elhasználtuk. Csak olyant ajándékozhatunk tiszta szívvel, jó szándékkal, ami nekünk is kellemes meglepetés lenne.
- De még milyen szépek a hímzések! - szólt egy zöld ruhás kis angyalka.
- Be sem mutatkozol Magduskának? - kérdezte Figyelem.
- Hogyne, csak vártam, hogy sor kerüljön rám, mert eddig én a karácsonyfát díszítettem. Szép? Most láttam ezeket a hímzéseket és önkéntelenül felkiáltottam. De hadd mutatkozzam be: én vagyok Jóízlés.
- Gondoltam, te kedves kis angyal, hiszen olyan szép ez a karácsonyfa. Köszönöm, hogy jó helyre tetted a kézimunkáimat. Amint bejönnek az enyéim, mindjárt meglátják. Igazán ízlésesen van minden elrendezve.
- No, de eltelt az idő! Csak én vagyok még itt, aki nem beszéltem Magduskával. Jöjj, drága kislány, ölelj meg engem is, én vagyok Vidámság.
- Örülök, kedves Vidámság, hogy látlak. Nagyon szeretünk téged is, és olyan jó, ha köztünk vagy. Nem gondoltam soha, hogy téged is látlak valaha, de sokszor éreztem jelenlétedet, és sokszor úgy vágytunk utánad. Csalogattalak téged gyakran, ha az én jó szüleim arcán gond ült. Köszönöm, hogy mindig teljesítetted kívánságaimat, amikor óhajtottalak.
- Testvérkéim - szólt most Gondosság: készen van a karácsonyfa. Mindnyájan búcsúzzunk Magduskától, de lelkünk maradjon itt a kedves házban.
- Énekeljünk mindnyájan! - szólt Vidámság.
Magduska érezte, hogy az angyalkák az arcát csókolják, hallotta éneküket, de nem látta már őket, eltűntek.
Fölült a dívánon, nagyot ásított és nézte, amint az egész család siet a karácsonyfához. Édesmama kézen fogta Magduskát és bevezette a karácsonyfához, ahol ott voltak lélekben mindazok az angyalok, akikkel csak az előbb beszélgetett.
Együtt volt a családdal Ártatlanság, Szeretet, Gondosság, Figyelem, Gyöngédség, Jóízlés és Vidámság, s e hét kedves angyal igazán kellemessé tette a családnak a szép karácsonyestét.

Késő

Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét. Ő rám néz, és mosolyog. De  Ő nem úgy néz rám, Ő csak az úgymond "legjobb barátom". Vége az órának, vége a napnak, Ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, Ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi! Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de  Ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír... Sír, mert szakított a barátjával Én megvigasztalom, ő átölelem érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog... Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rám mosolg, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. És megkapom a szörnyű hírt... Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit... El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt.Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: " Rámosolyog, az arcára nyomok egy puszit... El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom..."

Késő

Volt egyszer egy 17 éves srác, aki az anyukájával élt és rákos volt.
Egy napon sétálgatott a városban és az egyik zeneboltban meglátott egy nagyon széplányt.
Bement, de nem tudott megszólalni. A lány megkérdezte tőle: -Segíthetek?
Erre ő nem is nézte, hogy milyen CD-t vett ki és mondta, hogy ezt kéri.
A lány kérdezte hogy becsomagolja-e, mondta a srác: -Igen.
A lány bement a raktárba és becsomagolva adta át a CD-t.
És a srác onnantól kezdve naponta vett egy CD-t.
Egy idő után vett egy szekrényt a sok CD-nek.
Meg akarta hívni a lányt, de nem úgyhogy egyik napon otthagyott egy cetlit a boltban a telefonszámával.
Amikor a lány felhívta, a srác anyukája vette fel, és elmondta hogy a srác épp aznap meghalt.
A lány mesélt a CD-kről, és a nő megtalálta a szekrényben a sok-sok CD-t becsomagolva.
Kibontott egyet és talált benne egy üzenetet: nem megyünk valahova szórakozni együtt?
És minden CD-ben ugyanaz az üzenet volt.
Csak a srác nem volt elég figyelmes, és így nem jött össze neki.
Szóval, ha szeretsz valakit, mondd meg neki, ami előtt túl késő lenne.
Ne félj kifejezni önmagad.
Nyújtsd, Nyújtsd ki a kezed, és mondd meg a másiknak, hogy mit jelent számodra.
Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet.

 

FORRÁS:dana-oldala.---.hu(kihúztam a hostot mert nem akarok mást reklámozni)

 

 



 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.