Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rémtörténetek 2.

BG By Ego Box


 


Átkozott családi ház

 



Volt egy elhagyatott ház. Már rég senki sem járt arra, de mégis, volt egy család, aki megvette. Volt lent a pincében egy mosoda, két gyermekszoba, a felnőtteknek egy, egy nagy ebédlő, egy nappali, és WC-k meg fürdő. Meg persze a különös kisszoba, ahova senki sem tudott bejutni. Egy apa, egy anya, egy 16 éves lány Bess, egy 12 éves kisfiú, Mick, és az édasanya édesanyja Nona lakott együtt. Tehát, szépen kipofozták, nagyon családias lett. Sok ideig semmi furcsa sem történt, csendesen élték életüket. Úgy kezdődött az egész, hogy Nicol, az édesanya lement a mosodába. Egyedül volt, és sötét volt. A bejáratnál állt, tétovázott, hiszen nem tudta, hogy mi legyen, mert kiskorában félt a sötétben. Végül az segítette, hogy meghallotta édesanyja, Nona hangját. Erre rögtön elindult: Kicsim, Nicol, gyere segíts már, kérlek. - elindult, a sötétségbe, de nem félt, mert ott volt az édesanyja....... Ment beljebb, és elért a mosoda végébe de nem látott senkit. Akkor vette észre, hogy nincs is ott senki. Ment kifelé, és akkor édesanyja ott ált kezében egy halom szennyessel : Kicsim, Nicol, mit csinálsz?

Nicol: Anya? De, az imént még... Hol voltál?

Nona: TV-ztem, csak éppen sok volt a szennyes hát lejöttem kidobni.
Ezt a napot Nicol nagyon az eszébe véste, hiszen rettegett attól a naptól. Este, lefeküdt mindenki aludni, és akkor James az édesapa, hangokat hallott. Azt hitte felesége az, így nem érdekelte. Elaludt. Aztán valaki (vagy valami) simogatni kezdte, és a feleségére gondolt. James: Nicol hajnali 3 van, ne mondd hogy most jött rád... Nicol azonban álmos pillantásokat vetett férjére, nem értette.

Nicol: Tessék? Drágám aludnod kéne, holnap korán mész el... James végül furcsán maga elé meredt, majd lefeküdt. 4 óra tájt, valami a levegőbe emelte, és ledobta a lépcsőn. Nem kelt fel... soha többet. Meghalt. Azon a héten a család gyászolt, de ugyanúgy tenniük-venniük kellett, az élet ment tovább. Utána két hétig nem történt semmi. Mikor valaki a kisszoba felé sietett, már indult is vissza, olyannyira félt. Nicol sokáig gyászolt, és egy éjszaka, amikor lefeküdt aludni, hangokat hallott... James hangját.

Nicol: James, te vagy az? De hisz te meghaltál...
James: Igen én vagyok... - Felemelte és nekidobta a falnak Nicolt, aki a kanapéba csúszott. Három dobás után Nicolból kiszusszant az utolsó lélegzet. Meghalt. Nicol édesanyja, aznap után, rejtélyes módon meghalt. Nem tudni miért. Közben a két gyermek egyedül maradt, de próbáltak kieszmélni valamit. Rettegtek, és gyűlölték a házat. Bess megpróbálta feltárni a kisszobát, amikor egyedül volt, és sikerült neki. Képek voltak a falon. Családok képei. Sok család, legalább 10 képe. És a képeken babák is voltak. Mindenkinek vörös X volt a fején... a végére ért, és ott volt az édesanyja, édesapja, és nagyanyja fején is az X. Akkor jött rá. Ez a ház átkozott. Itt vagy 11 család halt meg. Délután Mick hazaért, és az ebédlőben a nagy kerek asztalnál írták együtt Mick leckéjét. Az asztal fölött, és fölöttük egy nagy csillár volt. Mick a leckéje fölé hajolt, és a csillár leszakadt. Átszúrta az egyik vége Mick fejét. Bess akkor pont teát főzött... Mikor meglátta csak sikítozott, lement a kisszobába és látta hogy Mick fején is egy X van. Már csak ő élt. Egyedül. Kiszaladt az utcára, hogy stoppoljon, és elinduljon a nagybátyjához Californiába. Mikor azonban kifutott, elütötte egy kamion a zaklatott Besst. X lett a fején. A kisszobában a képeken X van, kivétel nélkül, nevek amelyek elvesztek a sötét ködben. Ezt a történetet Bess mesélte el, amikor egy médium megidézte. Szóról szóra elmesélt mindent, amit tudott. Az édesanyja édesapja halálát saját maguk mesélték el egy idézés közben. Azt a házat azóta benőtte a fű, és eltűnt. A mai napig szellemek lakják, 1 hónapos babáktól a 99 éves nénikig...


 

 

A szomszéd bácsi

 

 

 

Meleg nyári kora délután volt. Az 5 éves Tüncsi rohant be a házba. Nagyon aranyos kislány volt szőke mindig a feje tetején összefogott hajával, elöl fufrujával, és hosszúszárú kantáros farmernadrágjával, aminek állandóan a zsebébe dugta a kezét.Meleg nyári kora délután volt. Az 5 éves Tüncsi rohant be a házba. Nagyon aranyos kislány volt szőke mindig a feje tetején összefogott hajával, elöl fufrujával, és hosszúszárú kantáros farmernadrágjával, aminek állandóan a zsebébe dugta a kezét.
-Szia anyu megjöttem! – rontott be a konyhába
-Szervusz Tüncsi, merre jártál?
-Ödön bácsinál volt, teáztunk, meg beszélgettünk, és képzeld anyu, olyan jópofa, mert most valami baj van a szemével, és nem használja, meg állandóan repked. –magyarázta a kislány.
Anyukája viszont az „és” után már nem figyelt oda, hanem azon gondolkozott, hogy magyarázza el Tüncsinek, hogy nem lehet oda menni. Ödön bácsi két napja halt meg, de ekkora gyereknek még nem lehet elmagyarázni azt, hogy meghalt. A ház most nyitva áll, Ödön bácsinak ugyanis nincs senkije, mikor rosszul lett kihívták a mentőt, aztán a házat nem sikerült bezárni. Végül is, úgy döntött, hogy az eredeti mesét adja be, amit eddig is mondott.
-Tudod, hogy Ödön bácsi elutazott máshová, és ezért nem szabad most bemenni a házába
-Tudom! De visszajött!
-De nem jöhetett vissza!
-Miért? Ha az ember elutazik, már haza se jöhet, mi se örökre mentünk a Balatonhoz.
-Jó, de Ödön bácsi messzire utazott.
-De hidd el, hogy nem!
-Majd apu elmagyarázza, ha hazajön a munkából, de most légy szíves ne menj át, jó?
-Jó.
Megebédelt szépen, aztán kiment, játszott a kutyával. Anyukája elégedetten látta, hogy kislánya milyen szófogadó. Nekiállt a mosogatni valónak. Mikor felnézett, látta, hogy a gyerek megint rohan át a szomszédba.
-Ó ne! – mondta, nem idegesen, inkább olyan fáradtan.
Átment a szomszédba, kinyitotta az ajtót. A kislány odafutott, megállt zsebre dugott kézzel, boldogan.
-Tüncs… - mondta volna az anyukája, de nem folytatta. Sikítani akart volna, de nem tudott. A kislány ott állt, a régi szomszéd előszobájában mosolyogva. Mellette Ödön bácsi. Szemgolyói, és lábfejei hiányoztak. Csak úgy lebegett a föld fölött

 

 

Mariska Néni

 

Pistike megy haza az iskolából, de anyukáját nem találja otthon. Gondolja biztos a boltban van, utánamegy.éPistike megy haza az iskolából, de anyukáját nem találja otthon. Gondolja biztos a boltban van, utánamegy. A boltba a temetőn át vezet az út. Odaér, kérdezi az eladót, h anyukája nincs e itt. Az eladó azt mondja, h az előbb mnet el, biztos elkerülték egymást. Megy hazafelé Pistike, a temető bejáratáná találkozik Mariska nénivel.-Szerbusz Pistike. Átkísérhetlek a temetőn?

 

-Persze Mariska néni.

 

Kéz a kézben mennek át a temetőn. Hazaért Pistike, és boldogan újságolja az anyukájának!

 

 

 

 

-Képzel anyu, a temetőn át a Mariska nénivel jöttem!

 

 

 

-De kisfiam, MARISKA NÉNI A MÚLTHÉTEN MEGHALT!

 

 

Pár fiatal egyik este betévedt egy régi házba, hogy megmutassák bátrak és nem félnek a szellemjárta háztól. A legkisebb lány minidg lemaradt és kis idő után már nem volt meg. Sikitást hallottak és nem törődve semmivel rohantak ki a házból, de másnap visszamentek a lányért.Keresték mind a 4 emeleten, de sehol nem bukkantak rá. Az egyik gyerek szerint aki a házba beteszi a lábát, az nem éli túl. Féletk és már sötétedett, elindultak a kijárat felé de mintha labirintusba kerültek volna.... A legidősebb lány leszakadt és másfelé indult. Hangokat halott, mindig hátranézett és futott ahogy csak tudott. Pár perc mulva sorra sikítottak és tüntek el. Márcsak ketten maradtak. Futottak a legközelebbi ablakhoz, de amikor bementek egy szobába az ajtó becsapódott. Sikítoztak és kiabáltak, bámultak ki az egyetlen abalkon és mikor megfordultak, látták maguk mögött mind az 5 társukat: egyet felakasztva, egyet lenyakazva, egybe kések voltak álitva de mind halott vol csak bámultak a két lányra, de azok megfordultak és akkor a legelső, a legfiatalabb lány hirtelen egy hatalmas kést vágott a két lányba és mosolygott. Azóta abban a házban kisért a 7 lány szelleme várva hogy csatlakozzanak hozzájuk.....

Dzsoni

 

Élt egyszer egy család:apuka, anyuka, kislány és a kisfiú akit Dzsoninak hívtak. A kislány rejtélyes körülmények között meghalt. Eltemették, gyászolták. Telt, múlt az idő, s a szülők egyik nap megkérik a fiút hogy menjen el a boltba és vegyen vacsorára májat. Több pénzt adnak neki, hadd vegyen magának egy kis édességet is.A fiú elmegy a boltba, de elfelejti hogy májat kell vennie, és az összes pénzet édességre költi. Ez akkor jut eszébe, mikor hazafelé a temető mellett halad el. Kiássa húga holttestét és kiveszi a máját...
Otthon megeszik a májat vacsorára. Egyik este, a szülők elmennek moziba és egyedül hagyják Dzsonit. Dzsoni a szobájában játszik, mikor lépéseket hall. Csissz, csossz, csissz, csossz........
És az ajtóban megjelenik halott húga és síri hangon így szól: Dzsoni, add vissza a májamat!
Dzsoni lemenekül a nappaliba. Lépéseket hall:csissz, csossz, csissz, csossz......

Megjelenik húga: Dzsoni, add vissza a májamat! Dzsoni, add vissza a májamat
!!!!!
Dzsoni leszalad a sötét pincébe.Lépéseket hall:csissz, csossz, csissz, csossz
-DZSONI, ADD VISSZA A MÁJAMAT!!!!!!!-
Késő éjjel hazaérnek a szülők, sehol sem találják a fiút. Felkutatják a házat, s a sötétben megtalálják Dzsoni véres holttestét.
Pár nappal később megtudták: Dzsoninak nem volt mája!!!!!

 

Sosem felejtelek el

(CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!)NAGYON DURVA!!



Ostoba gyerek voltam, mert nem vettem észre a jeleket. Utólag visszatekintve minden olyan egyszerűnek tűnik. Annyira átlátszó volt, és mégis elhittem az egészet. Már bánom. 

Kisváros volt a mienk. Az emberek nagyon közvetlenek voltak egymással. Mindenki úgy beszélt, úgy viselkedett a másikkal, mintha valami közös dolog összefűzné az embereket. A legkisebb bajban is kiálltak egymás mellett. Nem voltak nagy viszálykodások. Nem voltak pereskedések. Egyszerűen éltünk. A várost 1827-ben alapították az idetelepült európai, holland gyarmatosítok maroknyi családjai. Édesvölgynek nevezték el a fekvése miatt. A táj gyönyörűséggel töltötte el az embereket. És valóban csodálatos vidék volt a miénk. Kis gyerekként az öcsémmel rengeteget játszottunk a városka melletti erdőkben. Rohamoztunk nagyokat, bújócskát játszottunk, sőt volt, hogy időnként sikerült kicsalnom Peggy Sue-t, az osztályunk legszebb lányát és vele barangoltam be az erdő mélyére. Szerettem itt élni. De jól emlékszem 1917 telére. Ezen a télen kezdődtek a bajok. Én 16 éves voltam akkor. Az emberek sorra betegedtek meg, és haltak bele valamilyen iszonyatos korságba, ami pokollá tette az életünket. Pontosan feltudom idézni azt az félelmet, amit édesapám szemében láttam akkor. Nagyon félt, de nem a családja miatt, hanem saját magát féltette a betegségtől. A fertőzött embereket mind elszállították a New Hamptshire-i szanatóriumba, hogy ott halljanak meg békében... legalábbis nekünk ezt mondták. Az öcsémet, Pete-et is utol érte a járvány. Akkor láttam először azt a borzadályt, amit a vírus okozott. Pete fejfájásra panaszkodott és magas láza volt. A szüleim nem akarták, hogy elszállítsák őt is karanténba, ezért otthon ápolták. Ha bárki kérdezte, nekem azt kellet mondanom, hogy Pete-et elküldték a szüleim New Portba, hogy ne legyen kockázatnak kitéve. Eközben az testvérem egyre rosszabbul volt, és kezdett nagyon elváltozni a külseje is, legalább is nekem mindig ezt mesélték a szüleim. Apámék nem engedtek be hozzá, ám leleményes kis srác voltam, és tudtam a módját, hogy hogyan jussak be a kis szobába, ahol ő feküdt. Bár ne tettem volna. 

A szoba ablaka a kertre nézett és be volt az is függönyözve. Sokat játszódtam odakint, és nem akarták a szüleim, hogy meglássam az öcsémet, elég volt azt a förtelmes szagot érezni, amiről azt mondták, hogy a kenőcs, amivel Pete bőrét ápolják. Az egyik éjjelen kilopóztam az udvarra. Egy tölgyfa állt pontosan a ház mellett. Gyakran másztam fel oda, cukkolni Pete-et, mert ő még túl kicsi volt, hogy megmássza a fát. Egy hatalmas ág nyújtózott a házunk fölé, azon másztam át a tetőtéri ablakhoz, amit mindig nyitva tartottak a szüleim, hogy a ház jobban kiszelőzzön. Azt terveztem, hogy a tetőtérből fogok lemenni a kis szobába. Az ablakhoz érve olyasmit éreztem, hogy ide most nem feltétlen kellene bemennem, de a kíváncsiságom nagyobb volt és az egyik lábam átemeltem a párkányon. Rettentő sötét volt oda bent. Azon töprengtem, hogyan fogom megtalálni a lejáró deszkáját. Amikor már a az ablakon belül voltam, és ép letenni készültem a lábam, csak akkor ütötte meg az orromat a förtelmes bűz, ami ott fent is keringet. Öklendeztem, a szemem is könnybe lábadt. Rögvest fordultam is vissza az ablakhoz, megbánva a csínytevésem. A förtelem szaga keringet a tetőtérben, de az ízét csak ezután éreztem meg. Ahogy próbáltam visszakapaszkodni a tölgyre Pete hangját hallottam magam mögül. 
- Thomas? 
Csak bámultam az ablakon kifelé. Nem akartam megfordulni, mert tudtam, hogy valami olyat fogok látni, ami nem fog jól esni. Eleve a gondolat, hogy a hang nem lentről a kis szobából jött, hanem közvetlenül mögülem. Pete köhögése nyöszörgéssel párosult. 
- Thomas? 

Még mindig nem reagáltam. Vártam, hogy felébredjek. Kisvártatva Pete egyenesen fuldoklani kezdett. Csak ekkor fordultam meg. A legsötétebb sarokban volt. Köpött egyet, és a nyála a padlóra érkezett közvetlenül elém. véres volt. Közelebb léptem hozzá. Nem tudtam, hogy min járkálok, de recsegett valami a lábam alatt, és az nem a korhadt deszka volt. Kinyújtottam a kezem felé. A bőréhez értem. Az arcát érintettem meg, de semmit sem láttam. Nyálkás volt a tapintás. Pete megrezzent és vele láncok is rezdültek. Hörgést hallatott. Hátat fordítottam neki. Szívesen rohantam volna az ablakhoz, hogy eltűnjek, és elfelejtsem ezt az éjszakát, de ehhez nem volt szívem. Ő a testvérem, akivel éveken át együtt voltam jobban és mindenféle rosszban. elindultam a komot felé. Odaérve kihúztam a fiókját. Emlékeztem, hogy apám midig ide tette, ha volt tartalék gyertyánk. Belemarkoltam a viaszrudak közé, úgy ötöt-hatot vehettem ki. A zsebemből előszedtem a pipadohányos zacskómból egy gyufát. Még a szatócstól loptuk Pete-tel, amikor egyszer le lettünk zavarva sütőrumért. 

Emlékszem, hogy köhögtünk, amikor először betöltötte a tüdőnket a dohány füstje. Később híre kelt, hogy a Rodeck fivéreknek van egy zacskó dohányfüvük. Büszkén húztuk ki magunkat az osztálypadban és senkinek sem cáfoltuk meg a hírt, hogy bizony, mi már pipázunk. Persze csak egyszer volt elég bátorságunk rágyújtani, de a zsákmányt mindig magunknál tartottuk, hogy bármikor elővehessük, ha éppen dicsekedni szeretnénk vele. A markomba fogtam a gyertyákat, és leguggoltam, hogy a gyufa fejét végighúzzam a padlón. Szikrázott párat, és lángra lobbant, de a gyertyákat nem gyújtottam meg vele, mert azok a földre zuhantak, amikor a fény betöltötte a padlás sarkát. A látvány örökre az agyamba égett. Éveken keresztül izzadságban forgolódtam miatta éjelente, gyakran láttam újra, az álmaimban. Időnként nappal is felrémlett a kép, és olyankor minden vér elszállt az ereimből, fal fehér lett a bőröm, hideg verejték verte ki a testem és csak rángatoztam. 

Emlékszem, ahogy Pete ott állt a saroktól nem messze. Szemein a púpillák ki voltak tágulva. Az egyik keze a földhöz volt láncolva, a másik keze viszont nem volt meg. Csak egy csonk ágaskodott helyette. A teste teljesen szürke volt. Több helyen hiányzott a bőre, és ami még iszonyúbb, hogy hús is eltűnt helyenként róla. A lábszárai szabályosan csak két csontból álltak, bőr alig volt rajta. Pete haja szálakban hevert a padlón. Fülei, ajkai és a szemhéja hiányoztak. Az orrából is le volt metszve egy kisebb darab. Az arcán egy ideg rángatózott folyamatosan. Nem nézett a szemembe, csak maga elé bámult, üres, üveges tekintettel. Elejtettem a gyufát is, és rohanni akartam kifelé a szobából, de mozdulni sem bírtam. A szememmel a sötétséget pásztáztam, és a kezemmel egy másik gyufa után kutattam a zsebemben. Egy maroknyi került elő, de ahogy egyet ki akartam húzni az összes a földre zuhant. Képtelen voltam levenni a szemem a sötétségről, és úgy kutattam a földön elgurult gyertyák után. Végre a kezembe akadt egy gyufa, és egy gyertya is. Ismét fény árasztotta el a kis sarkot. Pete tekintete még mindig merengett a semmibe. Féltem, de nem tőle. Tudtam, hogy ő sosem bántana. A látvány volt elborzasztó. Kiabálni akartam, de a hang a torkomban megfagyott. 
- Thomas. 

Ismételte a nevemet. A szemei még mindig a semmit fürkészték. Jobban szemügyre vettem. Eltűntek a kikötött kezéről az újjak. A lánc szabályosan megnyúzta a csuklóját. körülötte száraz ürülék hevert a földön, az ropogott a lábaim alatt. Az arcán az idegrángás még mindig járt. Az ajkai helyett a fogait láttam. Némelyik ki volt törve, némelyik egyszerűen feketére kopott. A korona leugrott volna róla? Vagy összeroppant a fogsora? 
- Pete... Pete, itt vagyok. 
Elfojtott hangon beszéltem. A szememben gyülekeztek a könnyek. 
- Ki tette ezt veled? 
Pete csak nézett a semmibe. A földön néhány ampulla volt. Mind törött. Injekciós tűk, és fekália mindenhol. Ez lenne az oltóanyag, amivel gyógyították? Vagy csak érzéstelenítő? Vagy valami más? A combján hosszú csíkban hiányzott a hús. Szabályos metszésekben volt lenyúzva. Abba az irányba fordítottam a tekintettem, amerre Pete is nézett. Valami volt a másik sarokban. Ahogy megfordultam, fény megvilágította a padlás túlfelét. Minden világossá vált bennem is. Az iszonyat csak ekkor következett be. Sosem láttam még szörnyűbbet, és sosem féltem még jobba. Egy asztal volt tőlem néhány lépésre. Vér száradt rajta. Valahol láttam már ilyen asztalt. Az öreg Sztrepov volt a város egyetlen mészárosa. Nála lehetett a háziállatokat olcsón levágni, és elkészíteni. Neki volt egy kisebb mészárszéke, és ott álltak hosszú sorban ugyanilyen asztalok. Hentes asztalok voltak azok, amiken a húst felvágták. Vastag nyelű kések voltak az fába állítva. Néhány darab csont hevert alatta. Ahogy közelebb és közelebb mentem, úgy fogtam fel, hogy mit látok magam előtt. Pete hiányzó kezének a csontjai hevertek egy edényben. Mellette száradt vérrel teli üvegecske állt. Fölötte a pallóra akasztva lógott hosszú csíkokban a lehámozott bőr, és minden felé vágó alkalmatosságok. Egy darab besózott emberi hús egy másik edényben. Öklendeztem, és ordítani akartam, de képtelen voltam a félelemtől akár egy nyikkanást is kiereszteni a torkomon. Pete végignézte, ahogyan aprólék készül a kezéből, a lábszáraiból. Istenem... Mit tettél!? Istenem! 

Hátráltam a testvérem felé. Hitetlenkedve néztem az asztalt, és fel akartam ébredni ebből a pokolból. Petehez fordulva ismét megkérdeztem, hogy ki tette ezt. De válasz helyett, csak egy könnycsepp csordult végig elszürkült arcán, a rángatózáson, és végül az álláról a földre csöppent. A szemei egyre fátyolosabbak lettek. Láttam már sírni. Egyszer, az egyik nyáron, amikor felmásztam a tölgyfára megpróbált utánam mászni. Csak nevettem rajta, de ő nem adta fel. Újra és újra nekilódult, hogy feljusson, de mindig visszapottyant a fűbe. Az egyik alkalommal rosszul esett és a keze maga alá fordult. Keservesen sírt, és erre én leugrottam mellé. Nagyon megijedtem, hogy bármi baja esett. Csak szorította a kezét és zokogott. Annyira féltem, hogy sírni kezdtem én is, és folyton csak bocsánatot kértem tőle. De ez más milyen sírás volt. Ez a lelkéből szólt. Segíteni akartam rajta. Nem bírtam nézni, ahogyan meg van feszítve, mint egy állat. Nyúltam a bilincshez és csak azt ismételgettem, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Lentről nyikordulást hallottam. Megismertem a kisszoba ajtaját. Amióta élek az mindig szorulva nyílt. Apukánk többször is megolajozta, de mindig nyikorgott. 
- Jön... 
Pete hangját hallottam. Felnéztem rá, és az üres tekintette megtelt félelemmel. 
- Ki? Pete! Ki jön? 
Pete lassan fordította a fejét a feljáró irányába. 
- Apa... 

Ez a szó mindent megölt bennem. Apa tette ezt az egészet? Ő? Az apukánk? A fájdalom bennem szétmart mindent. Mindent. Megsemmisültem és reszkettem. Szörnyeteg! Ő? Hogy tehette? Hogy merészelte megtenni? 
Az csapóajtón keskeny fény szürődött át. Nem szabad megtalálnia. A komóthoz rohantam és elbújtam a mellette lévő rongyok és szemét közé. 
Onnantól, hogy feljött a feljárón, minden pillanatot láttam. Nem akartam elhinni, hogy képes volt erre, de segíteni is akartam a testvéremen. Minden izmom görcsösen tiltakozott az ellen, hogy megmozduljak. Csendesen zokogtam magamban. Folytak a könnyeim és a nyálam is. Nem tudtam úrrá lenni a gyűlöletemen és a félelmemen. Végig kellett néznem. Végig kellett néznem... Pete egyre éberebb lett. Apa fényt gyújtott és elővett egy köpenyt, amin megszáradt vérfoltok voltak. Ökölbeszorult kezem görcsöt kapott az erőlködéstől. A körmeimet a saját tenyerembe vájtam, és remegtem a dühtől. Izzadság folyt a szemembe. az egyik kést elkezdte fenni. Pete egyre jobban kezdett mocorogni. Apa mielőtt még bármi máshoz kezdett volna, elővett egy ampullát, és a tartalmát áttöltötte egy kis injekciós tartályba. 
- Apa, apa... 
Kérlelte Pete. 
- Apu bocsánat! Apu, nagyon sajnálok mindent! Apu, ne! Nem leszek többet rossz. Apu szeretlek. 
Ez volt Pete utolsó szava mielőtt az injekciót megkapta. Perceken belül mindene lebénult és a földre zuhant. A szemei nyitva voltak és csak engem néztek. Megtalálta a tekintetemet. 
- Pete.. 

Nyöszörögtem keservesen. A többit nem volt erőm végig nézni. Amíg apám a hentesasztalnál "dolgozott" a kivágott bőrkén csendben imádkoztam Pete-ért. Emlékszem, hogy patakokban folytak a könnyeim. Görcsöt kapott mindkét lábam, de nem mozdulhattam. Éreztem, hogy vérzik a tenyerem és megrepedt az egyik fogam, ahogyan összeszorítottam az álkapcsaim, hogy nehogy kiengedjek akár egy hangot is a számon. Pete-tel is ez történhetett. A fogai. 
Talán 20- 25 perc telhetett el, de azóta is úgy érzem, hogy még mindig ott gubbasztok. A fény kialudt, az ajtó lecsukódott. Még eltelhetett vagy 20 perc, mire összeszedtem az erőm, hogy kimásszak. Pete arca haloványszürke volt. Minden izma elernyedt. Nem sírt, nem is mozdult. Csak csendben vette a levegőt. Minden szuszogása egyre nagyobb fájdalommal volt teli. Csak néztem a szemét, és éreztem, hogy valami melegség árad belőlük. Szeretett volt az. Pete nem felejtett el szeretni. Még mindig szerette a családját. És köztük is a testvérét. Nem hagyhattam, hogy szenvedjen. Nem. Nem. Nem. 

Ahhoz a dobozkához mentem, amelyikből az ampullát vette ki az apám. Volt benne legalább 100 darab. Emlékszem, hogy arra gondoltam, biztosan nekem és anyunak is tartogat néhányat. Kivettem legalább húszat, és egyesével adtam be őket Pete-nek, addig, amíg a szuszogást is abba hagyta. Nem kellett hozzá bátorság. Tudom, hogy belül ezért könyörgött. Minden szúrás után egyre közelebb került a szabadsághoz. A tizenhetediknél járhattam, amikor végképp kialudhatott a szemeiben a fény. De beadtam neki az összeeset. Csak az lebegett előttem, hogy végre Isten országába legyen. Sosem felejtem el, amikor a kezét törte, mert gúnyt űztem, abból, hogy ő kisseb. Sosem felejtem el, hogyan bolondoztunk a patak árokban, amikor pecáztunk. Vagy amikor elszívtam a pipadohányt, amit együtt loptunk. Amikor életünkben először fagyiztunk, vagy, amikor először mentünk piknikezni a szomszéd sráccal, aki azóta meghalt ebben a szörnyű "betegségben". Az éhség volt a járvány neve. Pete halálát követően halkan kellett kilopóznom a padlásablakon. Lemásztam a fáról és rohanni kezdtem, át a kerítésen, át a földeken a bekötőútig. Csak futottam és futottam. A főúton végig egészen Eastvillage-ig. A legközelebbi városkába. Kilenc kilométert rohantam. A lábaim folyton görcsbe rándultak. 

Az első házba berohantam és mindent kiadtam magamból, amit csak elszenvedtem. A szavak csak dőltek belőlem, ahogyan a könnyek is. Másnap kivonult Édesvölgybe a Marshall és egy egész yardnyi rendőrség. Fegyverekkel és autókkal. A többit csak a megsárgult újságokból tudtam meg évekkel később. Apám mindig mondogatta, hogy a fertőzés bizonyára a helyi téglagyárnak volt köszönhető, de azt sosem említette, hogy valójában ez egy krematórium volt, ahol a csontokat égették el. Szinte mindenki, aki ott élt emberi húst evett, beleértve engem is. A gyerekek mit sem sejtettek arról, hogy mi került az asztalra, míg a felnőttek úgy kereskedtek a szeretteik húsával, mintha csak cukor lett volna. 

A téglagyárat a földig rombolták, és a városka lakóinak nagyrészét elítélték vagy egyenesen kivégezték. Később az is kiderült egy vallomásból, hogy szisztematikusan falta fel magát ez a kis kannibál város. Azért nem láttam öregeket az utcákon, mert az elsőbbség őket illette. Volt, aki tudta, hogy megeszik halála után, volt akit csak a húsáért öltek meg. A hajakat, körmöket, csontokat elégették, minden mást megettek. Pete asztmás volt, és nagyon nehéz volt orvosságot szerezni neki a városból. Nem beszélve arról, hogy drága is. Ezért kellett meghalnia? apámékról nem hallottam azóta sem. Valószínűleg mind a ketten villamosszékben végezték. Egy csöpp sajnálat sincs bennem irántuk. Egy szegény család fogadott örökbe. Kedves emberek voltak és mindenben segítettek, ők voltak az én szüleim, legalábbis én így érzem. Az egytemen többször is felvágtam az ereimet. Öngyilkossági kísérleteim csak ujjab nyomai voltak, hogy összetörtem legbelül. Meghaltam azon a napon. csak a testem maradt itt. A második világháborúban is szolgáltam. A csendes-óceáni fronton harcoltam. A háború után elutaztam Alaszkába. A szerelem is rám talált Marry-Jane személyében. Őt még a fronton ismeretem meg, ápoló volt, és ő volt, aki a Midway-szigeteki csatában szerzett sérülésemmel ápolt. 3 gyermekünk született: Ashley, Edward és Pete. Ashley Európában halt meg 2002-ben. Nem sokkal később Edward is elment tőlünk, nagyon beteg volt halála előtt. Pete még ma is él. Öt gyermeke van és tizenkét unokája. Gondos apa és szerető nagyapa. Sokban emlékeztetett gyermekként a nagybátyjára. Folyton valami rosszaságon törte a fejét ő és Edward. Nagyon szeretem őket. Az egész családomat nagyon szeretem. 

Utoljára 2005 decemberében láttam együtt őket. A nevemet azóta megváltoztattam, hogy emléke se maradjon egy olyan családnak, amely ilyen tettre volt képes. Én hamarosan meghalok, érzem, de szeretnék úgy elmenni, hogy hagytam valamit magam után. És miden nap, amikor látom az én fiamat az unokáival arra gondolok, hogy valóban... a világnak van egy olyan oldala, ami még ártatlan.

 


1961 novemberében az észak-angliai Darlingtonban. David Lowe 48 éves hivatalnok és felesége mit sem sejtve nézték a tévé aznap esti műsorát, amikor az asszony megunta, és felment a hálószobába. Lowe azonban végignézte a filmet, és csak egy óra múlva ment utána. Mivel nem akarta felébreszteni a feleségét, sötétben vetkőzött le. Már-már lefeküdt, de gyanús volt neki a mélységes csend, és hogy nem hallotta a felesége lélegzését. Furcsa érzése támadt, és mégiscsak felkapcsolta a villanyt. Szörnyű látvány tárult eléje. A felesége már nem élt. Döbbenetét fokozta, hogy szemmel láthatóan nem egy szokványos elhalálozás történt. Az asszony teste ugyanis megbarnult, összeaszott. Az iszonyodó férj az ágyban egy múmiát talált. Nyitott szájából kiállt hiányos fogsora. A kihullott fogait később megtalálták a szájában. A rendőrök és a halottkém egyéb rendellenességet is felfedeztek a hálószobában. A virágvázában elfeketült növényi rostokat találtak, amelyek az előző nap belehelyezett virágcsokor maradványai lehettek. Az ágyneműk és a bútorhuzatok is magukon viselték az eltelt hosszú idő nyomait, holott Loweék az esetet megelőző évben új hálószobabútort vásároltak. Feltűnt még, hogy a padlót és a berendezési tárgyakat vastag porréteg borítja, amelynek lerakódásához több évtizedre van szükség. Ez korábban nem képződhetett, mert az asszony minden nap kiporszívózta a szobát. A férj felismerte a halottban a feleségét, bár a 42 éves asszony inkább a saját nagyanyjára hasonlított. A boncolás során arra a megállapításra jutottak, hogy az elhunyt egy 85-90 éves nő volt, aki halála után évekig temetetlenül feküdt, és a holtteste a száraz levegőn mumifikálódott. A férjnek sejtelme sincs arról, hogy röpke 1 óra alatt hogyan öregedhetett a felesége 30 évet, miközben aludt. Ezután meghalt, majd mumifikálódott anélkül, hogy akár ő, akár a szomszédok bármilyen rendellenességet tapasztaltak volna a környéken.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.